Jelentem a projekt a tervek szerint halad.

Az irányszámok _ azaz a projekttervezés során meghatározott elért/elérendő kliensek száma _ teljesítése egyrészt azt jelenti, hogy sikerült jól meghatároznunk a feltérképezendő területen dolgozó lányok számát, másrészt azt, hogy akkor ezek a lányok tényleg kint dolgoznak az utcán. 

Egyik állandó kliensünk _Julcsi _, 30 éve dolgozik az utcán. Gyermek- és fiatalkorát lányneveldében _ azaz nevelőintézetben _ töltötte. Ezután _ de esélyesebb, hogy ennek végefelé _ kezdett el szexmunkásként dolgozni és azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen mostanáig szexmunkából keresi kenyerét.
Nemrég lehetősége lett volna a munkaerőpiacon bejelentett státuszban megjelennie. Ennek feltétele a lakcímkártya megléte volt. Kértünk neki időpontot a megfelelő helyen, elmondtuk neki, hogy mit kell ott tennie és azt is, hogy hogyan jut el oda.
A megbeszélt időpontra azonban nem ment el.

Nos, erre hirtelen felindulásból lehetne egyrészt az a reakció, hogy hogy ”Na látjátok, ki lehet ebből jönni!” Ahogy azt is mondhatnánk, hogy “Álljunk csak meg egy percre! Mi is  a helyzet az egyén felelősség vállalásával? És a fene nagy egyenlőséggel?”

De ránézhetünk a dologra kellő alázattal, kíváncsisággal és előítéletmentesen is. Átgondolhatjuk a kérdést, hogy vajon miért nem élt ezzel a nagyszerű lehetőséggel?
Vajon miért nem intézte el Paradicsom kapujának kulcsát jelképező lakcímkártyát?
Egy nevelőintézetben felnövő ember, aki jó eséllyel akkor látott először nem felvágva kenyeret, amikor elmút 18 éves _esetleg 24 is _ és elkezdte a nagybetűs önálló életet. Nos akkor vajon mennyire készítették fel az élet egyéb dolgaira? Teszem azt az ügyintézés, adminisztráció, bürokrácia rendszerére és az abban való hatékony, eredményes mozgásra?
Vajon milyen tapasztalatai vannak az állami intézményrendszerrel kapcsoaltban?
Vajon aki 30 éve az utcán melózik, hogyan gondol egy fix munkahelyre, egy multinál, férfiak között?
Vajon vannak-e kétségei, félelmei?
Milyen érzései, gondolatai lehetnek magával az ügyintézéssel és a munkával kapcsolatban?
Milyen tudása lehet a fel nem használt időpontról és annak lehetséges következményeiről? 
Mi, akik jó esetben családban nőttünk fel hányszor halogattunk már el ügyintézést ilyen és olyan okokra hivatkozva?
Az utolsó kérdést leszámítva a válaszok egészen addig puszta fantáziánk által táplált konfabulációk halmaza, amíg meg nem kérdezzük ezeket Julcsitól. Remélem a közeljövőben lesz alkalmunk feltenni neki kérdéseinket, hogy az akadályozó tényezőket közösen le tudjuk küzdeni. Ehhez azonban az kell, hogy elfogadóan, elvárásoktól mentesen és nyitottan tudjunk vele beszélgetni a témáról.
Természetesen az lenne a leghatékonyabb segítség, ha az első alkalommal elkísérhetnénk, majd megtaníthatnánk egyedül mozogni ebben a rendszerben. Mindeközben megerősíthetnénk abban, hogy képes ilyen és ennél még sokkal komplikáltabb dolgok elintézésére is. Sajnos az elkísérést jelenlegi erőforrásaink nem teszik lehetővé, így abban bízunk, hogy a beszélgetés, a lépések begyakorlása is elegendő segítséget jelent számára.

Később egy másik lánnyal _ Katival _ találkoztunk. Amint megkapta az egységcsomagot intett egy autósnak, mindeközben kedvesen mosolygott és kacsintott is hozzá.
Az autós lassított, majd megállt. Visszamosolygott és egy fejbiccentéssel jelezte, hogy Kati üljön be mellé.  

A jelenet számomra aláhúzott egy dolgot. A szexmunka a kereslet oldaláról nemcsak az aktusról szól és nemcsak arról, hogy a férfi heréje nem képes csak meghatározott mennyiségű ondód tárolni, ezért KELL azt üríteni bizonyos időközönként. Hanem a hódításról is szól. Arról, hogyha egy férfi testi örömökre vágyik, ahhoz meg kell hóditania, el kell csábítania a Nőt.
Nos, a kettejük kacsintásában ez mind benne volt. Mintha ezeket mind, egy pillanat alatt át lehetne élni, mintha megtestesítette volna a kuncsaft a Férfiasság eszményképét, mintha elcsábította volna a Nőt.
De közben mi történt még?
Fizetett egy nőnek, hogy szopja le. Ráadásul valószínűleg keveset fizetett, lealkudva az árat.
Aztán nem tudom mi marad ebből az érzésből később.
Újra jön a sikertelenség, a képtelen kitörés a hónapról-hónapra történő életből. A szalámi árának számolása, a házisör helyett az ászok, a romkocsma helyett a késdobáló, a félelem, szégyen meg kitudja mi, és igen! ez az én fantáziám. Aztán egy pillanatra megint meg lehet élni, hogy nagyszerű férfi vagyok, ráadásul a nagybetűs Férfi is én vagyok. Hát ez egy rohadt nagy lufi, amiben leginkább a lányok szívnak. Igen, szar ezt látni a lakókörnyezetemben, de kinek lenne a felelőssége, hogy a megfelelő állapotokat, körülményeket biztosítson ahhoz, hogy a férfiak ne érezzék szarnak magukat, vagy ne akarják a hatalmasságot megélni és, hogy ehhez ne legyenek kint nők akik ezt az érzést 2000 forintért árulják?
(Nem teljesen értek egyet a poszt írójával a fentiekkel kapcsolatban. De megjegyzést, kiegészítést most nem fűznék hozzá, mert inkább az érdekelne, hogy ti mit gondoltok a fentiekről _ a szerk.)
Ki osztja el a közös javainkat? A lányok? Ja nem!
Ki nem ad elég pénzt a méltóságteljes élethez? A lányok? Ja nem!
Ki táplálja a férfiakkal és a nőkkel szembeni irreális elvárásokat? A lányok? Ja nem!
Ki szabja meg az adókat? A lányok? Ja nem!

Mindeközben kiket ítélünk el, kiket tartunk felelősnek, kiket alázunk meg, mint rendőrök és vagy tisztes állampolgárok a szexmunka léte miatt? A döntéshozókat és a hatalom birtokosait?
Ja nem! A lányokat…

Visszafelé regisztráltunk egy új klienst, Mónikát. 
Sokat áll kint. Ő keresi a pénzt az egész családnak. 
Amíg férfiakat szop le vagy hagyja, hogy elélvezzenek benne, addig a testvére és a pasija áll mögötte az utcán, mert veszélyes munka ez, időnként belekötnek.
Mindeközben elég sok büntetést kap a rendőröktől tiltott kéjelgés miatt.
Mennyire cukik ezek a hozzátartozók, hogy vigyáznak rá! 🙁

from Tumblr http://ift.tt/2rKM2Zw